Szerelmes voltam álmomban, de nagyon. A lány nagyon hasonlított egy ismerősömre, akibe egykor tényleg… de ennek semmi jelentősége, az álmok már csak ilyenek.
Valami autóversenyen voltunk, ahol vagy ő nyert, vagy én, ezen össze is vitatkoztunk, mindenesetre később elsimultak az ellentétek, mindketten célba értünk.
Az első csókunk olyan finom volt, hogy csaknem felébredtem tőle, el sem hittem, hogy ennyire… És, persze imádtam a mosolyát, azt a két kis gödröcskét az arcán, amikor kacag. Simán, bátran megcsókoltam, hiszen álmodtam. Akkor nagyon megy a bátorság…
Álmomban összejött minden, együtt aludtunk, ébredtünk. Szerette, ha fogom a kezét, picit megszorítom az ujját, apró csókot adok a homlokára, arcára, szájára. Tökéletes volt minden, kényeztettük egymást, úgy ahogy, ahol, és amikor... A Duna-parton feküdt az ölemben, átkaroltam a derekát.
Most kellene… - gondoltam.
Aztán – mint oly sokszor – jöttek más gondolatok. Súlyosak.
Mi lesz, ha nem gondolja még úgy? Mi van, ha csak én képzelem bele, hogy ő is azt érzi? Tényleg, nem lesz túl sok neki, ha kidobom elé dobogni a kis szívem? Mi van, ha nem is vágyik annyira az érintésemre, mint azt gondolom? Mi lesz, ha megijed a hatalmas szerelmemtől, összetörik, vagy engem tör össze?
Ebben a pillanatban megszólalt az ébresztő. 6.45.
Szerencsém volt. Különben csúnya szakítás lett volna.