Zita úgy döntött, hogy ebédidőben inkább napfürdőzik kicsit. Kivitte az üdítőjét az Eiffel tér egyik padjára, kényelmesen hátradőlt. Csinos kiskosztümöt, rövidke szoknyát viselt, az office regular szerint. Levette a magassarkút, becsúsztatta a pad alá, majd kinyújtotta valószínűtlenül hosszú lábait.
Bokájával kicsit körözött a levegőben, élvezte, hogy végre megszabadult a kényelmetlen lábbelitől. Hozzászokott már a férfiak elismerő pillantásaihoz, hiszen gyönyörű, babaarcú, sportos, hosszú hajú lány volt.

Éppen egy perce üldögélt ott, amikor megjelent egy fiatal, magas, jóképű srác. Ahogy szokás, a telefonját bújta, ám amikor közelebb ért, földbe gyökerezett a lába.
Zita szája apró mosolyra húzódott. Nem volt a gyors kalandok híve, de szeretett ismerkedni, és tetszett neki, hogy a srác - talán még nála is fiatalabb - elképesztő zavarban van.
Egy végtelennek tűnő pillanatig csak néztek egymásra, Zita törte meg a csendet.
- Szia! Segíthetek?
- Hát, szia, szóval csak azért...
- Ne aggódj, nem harapok... - mondta mosolyogva.
- Az jó, szuper... dadogta a fiú. - Mert én...
- Szeretnél mellém ülni? - kacérkodott a lány.
- Inkább, talán... - hebegte a srác.
Zita bátorításképpen megfogta a kezét.
- Talán? - rebegtette a pilláit.
- Talán, ha kicsit odébbülnél... - válaszolta a fiú. - Épp egy Pokemon van a pad alatt.